Székelyföld szíve

Tervünk szerint Erdély visszatérő témája lenne Országjáró/Világjáró rovatunknak. Egy bő két évvel ezelőtti, a nyomtatott Autótesztben megjelent anyag felfrissítésével indítjuk a sort. Az első részben azért rutinszerűen lerombolunk néhány mítoszt, felfedezünk egy-két eldugott helyet és megfogadjuk, hogy „ide még visszajövünk”. Ahogy az rovatunktól elvárható.

Nem UFO lebeg a zetelakai víztározó felett, csak a hajnali szélcsend miatt tükröződik a kis sziget ilyen tökéletesen

Tehát Székelyföld messze van, pedig a térképre ránézve nem is gondolná az ember. Debrecenig fut az autópálya, utána a magyar szakaszon is lassú a haladás, hátmég a határ túlsó oldalán. Rémtörténeteket hallottunk a román rendőri intézkedésről (elvett útlevelek, őrsön töltött éjszaka), nem merünk hát gyorshajtani. Pedig az utak nem is rosszak, hiába a régi emlékek. Kanyargósak, az igaz, de simák, biztonságosak. Hol vannak már azok az idők, amikor csak terepjárókkal lehetett kényelmesen közlekedni errefelé! Igaz, autópálya terén még van hova fejlődni, viszont a közúthálózat szinte teljesen lecserélődött az elmúlt 6-10 évben.

A híres hármaskereszt a Hargita lábainál és Székelyudvarhely főtere szökőkúttal, szobrokkal, városházával. Mindig terem az ember mellett valaki, aki mesél róluk

Mert Románia, benne Erdéllyel, fejlődik. „Van hova!”- mondhatnánk nagyképűen, de nehezebb gúnyos megjegyzést fűzni a tényhez, hogy néhány évvel ezelőtt megfordult a munkamigrációs irány: az emberek reggel a határ magyar oldaláról indulnak dolgozni a román oldal felé, nem pedig fordítva, mint régen. Gyártulajdonos ismerős mesélte, hogy mikor az Alföldről Nagyváradra telepítette az üzemét, elsősorban a kedvező adózási környezet, a kiszámíthatóbb adminisztrációs terhek miatt tette, de meglepetésére az igazi megtérülést nem is ezen elemek jelentették. Mondja, az emberek munkához való hozzáállása más. Nehéz elhinni, mégis igaz lehet. Vállalkozása virágzik, míg itthon sorba csuknak be a hasonló telepek. Ricardo mit szólna ehhez? A szomszéd országnak a munka terén van komparatív előnye.

Munkában a család

Persze lesz ez máshogy is. A kelet-európaiság előbb-utóbb legyűr mindent. Az előnyök kiegyenlítődnek, minden beáll középszerűre, vagy egy jó arasszal az alá, elvégre senki nem akar az átlagnál többet gürcölni, sőt mindenki igyekszik az átlagnál kevesebbet. Lefelé futó spirál. Elgondolkozom, elég okosak vagyunk-e? Ilyennek születtünk vagy csak megtanultuk?

A Szent Anna-tónál naposabb időben nagyobb a tömeg

Azt azért ne higgye senki, hogy ideálként tekintünk Romániára. Elég Nagyváradon átvágni. Egy várost nem könnyű egyik napról a másikra rendbe tenni. Látjuk ezt Budapesten is, pedig ott legalább húsz év volt rá (eddig). Lehet, hogy sima közúton kulturáltan lehet a városok között közlekedni, de a kamionforgalmat bonyolító nagyváradi elkerülő sejtésünk szerint javítatlanul hordozza magán a 150 évvel ezelőtti földrengés és a világháborús bombatámadások nyomait (2010-ben már valamivel jobb a helyzet). Mintha itt is építenék a 4-es metrót, csak nem zárták le a környéket a forgalom elől. Nagyvárad első ránézésre szürke és poros. Ha kicsit közelebbről is megvizsgáljuk, akkor már feltűnik valami a régi csillogásból, de nem kell különösebben marketinges észjárás, hogy tudjuk: sokat számít az első benyomás.

Mint föntebb mondtuk, autópálya szinte nincs (csak Kolozsvártól Tordáig). Matrica van. Illetve kellene, hogy legyen, de nem sikerül vennünk sehol. A benzinkutaktól, a matricaárus kis bódéktól sorra elküldenek minket. „Már vagy 5 napja nincs matrica, nem szállítanak a nyomdából. De tudják ezt a rendőrök is, nem fogják kérni.” Hiánygazdaság? Jegyre kellene adni a matricát? Cetlire a blokkot? Egyből tilosban járunk, úthasználati díj nélkül autózunk. Lehet, hogy a rendőr elnéző ilyenkor, de innentől kezdve ki vagyunk szolgáltatva a jóindulatának. Megnyugszunk: van azért Románia-fíling, hiába aggódtunk. Talán még le is csuknak, ha így folytatjuk. (2010 október 1-től Románia átállt az elektronikus, matrica nélküli pályadíjra.)

Bádogtetős templom Parajdon(a bádogtetők vitathatatlan királya természetesen Bánffyhunyad) és Csíksomlyó hatalmas kegytemploma

A mindenki által ismert dal miatt tévképzetek élnek az emberekben Kolozsvárról is (szép város K.). Pedig nagyobb, csúnyább, helyrehozhatatlanabb, mint Nagyvárad. Sci-fi történetbe illő betonmennyiség. Nem baj, nem ide tartunk, Székelyföld más világ lesz.

Elautózunk egy Ady-emlékház mellett, elképedünk Bánffyhunyad csiricsáré házain, messziről ránézünk régi ismerősünkre, a Tordai hasadékra (lásd Autóteszt 2005 augusztus), áthaladunk Radnóton. A nagyobb városokban rendre Romulus és Rémus szoborba botlunk, láthatóan sokan komolyan veszik az ország Római birodalomtól való eredeztetését. Viccesnek tűnik, aztán eszünkbe jut, hogy nálunk a magyar-sumér rokonságot igyekeznek bizonyítani. Marslakók vagyunk. „Hungarian? Everybody is.”

Marosvásárhely lélektani határ. Innen már csak 80-90 kilométer a kis falu, Farkaslaka, lefoglalt szállásunk.

Ritka, ha a ház előtt nem Dacia áll. Székelyudvarhelyi utcakép

Útikönyvünk figyelmeztetett, hogy furcsa érzés lesz, mégis nehéz megszokni. 700 kilométerre vagyunk Budapesttől. 400 kilométer olyan területen jöttünk át, ahol a benzinkutassal, büféssel, bazárossal csak mutogatva tudtuk megértetni magunkat. De itt, itt mindenki magyarul beszél. Nemcsak velünk, egymás között is. Halljuk az utcán, tapasztaljuk a kisboltban. Magyarul szólnak az utcatáblák, magyarul szól a tévé. Forintban számolnak, forintban fizetünk. Székelyföldre értünk. Julianus barát élhetett át hasonlót. Nem akarunk Nagy-Magyarországot, otthon a kertünkben nem lobog árpád-sávos zászló, hidegen hagy minket a feloszlatott Magyar Gárda, mégha némely olvasó valószínűleg neheztel is ránk emiatt. De itt mégis megcsap minket valamifajta romantikusan megélhető közösség-érzés, nem lehet megúszni. Messzire jöttünk és olyan emberekkel találkozunk, akik úgy beszélnek, és ezért úgy gondolkodnak és élnek, mint mi. Mintha egy másik bolygón is embereket találnánk. C.J. Cherryh Mélyállomása, többféle értelemben is.

Látni kell, hogy máig nem tisztázott, kik is a székelyek. Már itt voltak a honfoglaláskor? Velünk együtt érkeztek ide? A hunok leszármazottai? Az avaroké? Vagy bolgárok az őseik? Esetleg ők az igazi magyarok, akik sokkal jobban megőrizték ős-ázsiai kultúrájukat és genetikájukat, mint mi? Az biztos, ezt a vidéket más népek lakják, mint amin eddig átjöttünk. Minden valahogy igényesebbnek, rendezettebbnek, ízlésesebbnek tűnik, mint eddig. Zöldebb a fű.

Tamási Áron szülőháza kékebb, mint az ég. Meddig lesz még, aki kalauzolja az idetévedőket?

Farkaslaka Tamási Áron révén nevezetes. Szülőháza zarándokhely, sírja csakúgy. A rokonok ápolják a kis házikót, körbevezetik a vendégeket, személyes történeteket mesélnek. Nekünk az író húgának fia tartja a bemutatót, s hosszan tekergő történetet hallunk arról az esetről, amikor majdnem találkozott „Áron bácsival” Budapesten, de aztán elkerülték egymást. Megtudjuk, hogy balesetből adódó testi fogyatékossága hogyan tette íróvá, művelt fővé az egyébként kezdetben lusta, mihaszna Tamási Áront. Megtudjuk, hogy eljegyzése után külföldre menekült (bankárkodott New Yorkban), s hogy az ennek ellenére reményekkel teli jegyese hogyan adta ki első írását, távollétében. Hallunk második házasságáról, hamvainak hazahozataláról. A kis parasztházban szerény múzeum van berendezve, mellette szőtteseket és pálinkát lehet venni, az árus néni beül a szövőszékbe is, ha kérjük. Cirkusz van, csak nekünk, csak most. Értékeljük.

Szálláshelyünk a Balázs Vendégház. Félpanziós ellátás, 4000 forint/fő/éj. Az internetes foglalásnál 3500 volt az ár, de úgy tűnik túl nagy kocsikkal érkeztünk. Nem baj, hiszen nem vagyunk egyszerű vendégek. Éjszakába nyúlóan kitartunk, elhúzódik a vacsora. Magunkhoz képest nem vagyunk hangosak, de kíváncsi lennék ki tudott aludni a környéken. A hangulathoz nagyban hozzájárul a vendéglátóinktól kapott jó adag házi pálinka, ne maradjon az se szomjan, aki nem vett az előbbi helyen. Nem mintha lenne köztünk ilyen, de ezt ők nem tudhatták.

Hamar kiderül, háziasszonyunk 6 év körüli fiát Balázsnak hívják, s értően rácsodálkozunk az összefüggésekre. A ház nyilvánvalóan öregebb, tehát a panzióról nevezték el a gyereket! Ilyet sem láttunk még, bár érezzük, itt valami nem stimmel, esetleg valami logikai bakit kellene keresnünk. Nem keresünk. Már elég komoly agymunka megbeszélni a másnap reggeli startot is. A csapat fele magyar idő szerint beszél, a másik fele már átállította az órát, hiszen Romániában egy órával később kel a nap (illetve korábban, de ezt most hagyjuk).

Másnap Orbán Balázs síremlékénél kezdünk. Székelykapuk sora (némelyik többszáz éves) vezet föl a szoborhoz, ami nem sír, csak síremlék. Hogyan lehet síremléket állítani konkrét sír nélkül? Specialitás. A közeli füves részen majális készül, már forog a nyárson a borjú, csapolják a sört. Nagy tömeg egyelőre nincs, szinte csak néhány rendőr lézeng, nyilván az itteniek is tisztelik a reggelt, mint napszakot. Egyikünk frissen konvertált amatőr nyelvészként fölhívja a figyelmet a securitate és a „székely”-t jelentő secuiesc szavak hasonlóságára, de nem arat túl nagy sikert a nyelvészkedés, nem visszük végig a gondolatot. Hamarosan beláthatatlan mennyiségű biciklis érkezik, fölkavarják a port, megtöltik a teret. Mi továbbindulunk Székelyudvarhely, a legmagyarabb erdélyi város felé.

Biciklis csapat kavarja fel a port Székelyudvarhelyhez közel. Mögöttük zsúfolt buszok jönnek, tele turistákkal

Helyi gyorsétterem? A reggeli hűvös levegőben melegíteni kell az ökröt, nehogy megfázzon

A főtéren parkolunk le, van hely. Alig szállunk ki, aprónép terem körülöttünk, vállalják a vezetést a téren, a „minden szoborról mindent” elv alapján. Nem kérjük a szolgáltatást, majd még többször nem kérjük, de nem zavartatják magukat. Bármerre megyünk, mellettünk lépdelnek, hadarják a jól betanult mondókájukat. „Kinek a kormányzása alatt épült meg a szoborpark? Orbán Viktorió! És ki nem adta meg a magyarigazolványt? Kuncze Gábor!” A Koós Károly szoborhoz érve a nagyobb fiú hátba vágja a kissebet: „Koós Károly, te jössz!” Az pedig hadarja, váltófutásban. Hihetetlen előadás, mégsem jutalmazzuk. Talán kőszívűek vagyunk, talán csak következtessek. Az erőszakos árusítást otthon tiltják, törvénybe ütközik. Hogy gyerekekről van szó? Nos, igen, értjük.

Rácsodálkozunk Csaba királyfi szobrára, hiszen sehol máshol nem tudunk ilyenről, majd megnézzük a tér közepén spriccelő szökőkutat, a mögötte feszítő Orbán Balázs szobrot (Orbán Balázs mindenhol ott van, és figyel minket, egyfajta nagy testvér) és a háborús emlékművet (Vasszékely). Felballagunk az útikönyvünk által „Székelyudvarhely legszebb épülete” jelzővel illetett Tamási Áron Gimnáziumhoz, aminek falán komolynak tűnő figyelmeztető tábla függ: „Bejárni szigorúan tilos! - az Igazgatóság”. Errefelé tilos iskolába járni? Hát persze, ezért van, hogy a srácok a főtéren ütik el az időt, idegenek kalauzolásával. Sétálunk egyet még, megnéznénk a Haaz Rezső Múzeumot, de zárva van, végül Székelyföld szent hegye, a Hargita felé vesszük az irányt. Meg akarjuk hódítani.

A két legmagasabb csúcs a Madarasi-Hargita (1801m) és a Csicsói-Hargita (1755m). A csicsói az ígéretesebb, teteje kopár, szép kilátást kínál. Hargitafürdőig hajtunk kocsival, onnan indulna a túra. Itt már jóval hidegebb van, a turistaházban szólnak is, hogy fönt még hó van, vigyázzunk. Nem hiszünk nekik, mi mindig jobban tudjuk. Májusban hó 1700 méteren? Ne vicceljünk!

Hamar rájövünk, hogy hiba volt rövidnadrágban jönni. A meredek hegyoldalban oda-vissza 2 órásra tervezett túra megnyúlik, ahogy vissza-vissza csúszunk a valóban mindent beborító, letaposott hóban. A turistaösvény nem vezet föl a csúcsra, le kell térni, toronyiránt-módszerre váltani. Az ösvényt elhagyva elsőnek térdig, majd combközépig, végül szabályosan derékig süllyedünk a hóban. 1600 méter körül lehetünk, májusban. Hihetetlen. Válságtanácsunk helyzetelemzése két sarokpontot állapít meg: 1. megfelelő felszerelés híján nem tudunk továbbmenni 2. nem adhatjuk fel. A látszólagos paradoxon feloldásaképpen két csapatra oszlunk. Az egyik visszaballag a vendégházhoz, a masszívabbja pedig felmászik a legtetejére, bármi áron.

Következő napra nem tervezünk nagy túrát, megtanultuk a Hargita-leckét. Az elképesztő módon nyüzsgő Parajdon bebuszozunk a híres sóbányába, kürtőskalácsot eszünk a vásári forgatagban és kivételesen eltekintünk az olyan értéktárgyak vásárlásától, mint az életnagyságú műanyag németjuhász kutya. Útikönyvünk tanácsára felkeressük Szekeres Lajos fafaragó mestert, de a hosszas kutakodás után kicsit csalódunk: a bácsi gyűjteményét már jórészt eladta, nem sokat tud mutatni. Néhány plakettje megvásárolható, azokat nagy lelkesedéssel mutatja, de mi nem ezért jöttünk.

Hajóra emlékeztető épület a Medve-tó partján. Jobbra tipikus példa a Szovátai építészeti stílusra

Rövid sétát teszünk Szovátán, megnézzük a sós vizű Medve-tavat, fürdőidény még nincs. Az üdülőfalu kisebb-nagyobb villái érthetetlen stílusban épültek egymás mellé, de hamar megszokja a szemünk és nagyobb figyelmet tudunk fordítani a főttkukorica-árusra, aki a csöpögő esőben ugyanúgy üzemel, mintha strandszezon lenne.

Szovátától északra, Vármező Halászcsárdájában szeretnénk ebédelni, legendák szólnak az itteni sült pisztrángról. Lehet horgászbotot bérelni és a vendéglő melletti kis tavakból az ember maga foghatja ki az ebédet, amit helyben azonnal elkészítenek. A rendszer működik. Kint néhányan pecáznak, bent pedig tömegek esznek, mintha nem is a világ egyik legeldugottabb sarkában lennénk. Nem jut hely, rosszkor jöttünk. Hogy ne maradjunk éhen, a falu másik felén lévő, négy csillaggal jelölt History Restaurant-ot próbáljuk ki. Mintha otthon lennénk vagy még nyugatabbra. Plazmatévén megy a CNN, helyi sör (Ursus, Ciuc) nincs, de ajánlják a Heinekent, minden csillog. Néhányan megörülnek, de Erdélyt ezzel kizártuk az ajtókon kívülre. Mélyállomás a Mélyállomásban.

Hazafelé még megejtjük a kötelező vásárlást Korondon, a fazekasfaluban. Óriás vázák kerülnek a kocsiba, alig férünk be mi magunk. Érdekes jelenség a kirakodóvásár, mint piac. Szinte ugyanazt árulja mindenki, szinte ugyanolyan áron. Eszünkbe jut a Pepsi és Coca városi legendája, miszerint mindkét világcég ugyanazon tulajdonoshoz tartozik, a kemény verseny csak álca.

Zetelaka és Zeteváralja közelében csendes vizű mesterséges tó, benne esetleg egy rakétakilövő-állomás?

Reggel korán kelünk, a hat óra már Zetelakán talál minket, víztározó mellett. Rácsodálkozunk a mozdulatlan víztükörre, a benne tökéletesen tükröző hegyekre, a felszálló hajnali párára. Reggelire már visszaérünk a szállásra, pontosan tudjuk, mi fontos az életben.

Erődtemplom Székelyderzsen, főleg élelemraktározásra szolgál és az UNESCO világörökség-listájára felvett szalonnák

A zetelakai kirándulás csak a kezdet, ma utazós napot tartunk. Elsőnek Székelyderzsre érkezünk, az itteni erődtemplom Székelyföld egyetlen UNESCO-világörökség színhelye. Földúton döcögünk a faluban, lovasszekér jön szembe velünk, húszéves Dacia áll az egyik udvaron, „Polizia” felírattal. A templomhoz érve vezetőt kerítünk, aki hosszan mesél a helyi népszokásokról, az erődtemplom szerepéről és történetéről. Kiderül, igazán nem is az épület az érték, hanem a máig őrzött, szigorúan vett hagyományok. Ahogy vigyázzák a kulcsokat, ahogy ülnek a templomban, ahogy raktározzák a szalonnát. Mesevilág, az igazi Erdély, ahogy mindenki képzeletében él.

Messzebb megyünk, Csíkszeredára. A Csíki Székely Múzeum zárva, „kiállítás átrendezés miatt”, a kiírás szerint két hétig. Valószínűleg alaposan át lesznek rendezve a termek, ha ennyi idő kell hozzá. Ismét csöpögni kezd az eső.

Múzeumnak berendezett várkastély Csíkszeredán. Ottjártunkkor zárva volt, amit kivételesen tényleg sajnálunk

Csíksomlyóra hajtunk, a híres búcsújáró helyre. Megnézzük a Ferences kegytemplomot, benne külön látványosságként lefotózzuk a hatalmas, fehér, műanyag hordót, melyen „szenteltvíz” felirat díszeleg. Felmennénk a Kis-Somlyó hegyre, a Salvator-kápolnához (ide menetelnek fel a hívek is a templomból), de mostmár zuhog és így nem akarunk gyalogolni, az autóutat pedig valaki nagy bölcsen sorompóval zárta le. Hogy nehogy azt higgyük, mi mindenhova csak úgy odamehetünk.

Délnek hajtunk, körbenézünk a Monarchia régi kedvelt üdülőtelepén, Tusnádfürdőn, majd a légvonalban közel lévő Szent Anna-tóhoz érkezünk, hosszú, kanyargós úton. Az eső továbbra is szakad, nem is hiszünk benne, hogy valaha elállhat. Hazafelé egyes részeket eláraszt a víz, csak sejtjük, merre vezet a betonút. Fröcskölünk kétoldalt, a kocsi kétéltűvé válik s a vagányan beelőző helyi Dacia gallonnyi vizet küld be az óvatlanul lehúzva felejtett ablakunkon. Többet, mint a csíksomlyói templom hatalmas mennyiségű szenteltvíz-készlete. Rájövünk, Székelyföld szíve esőország. Nem véletlenül zöldebb itt a fű.

Az Országjáró/Világjáró rovattal kapcsolatos megjegyzéseket, ötleteket, kérdéseket, kritikákat rendületlenül várjuk a pechtol (kukac) autoteszt.com mailcímre.

Az Országjáró/Világjáró rovat legutóbbi írásai:

   A nagy Hungária-körút 6. rész

   Mamutfenyők országában